Szenvedélyesen szerettem az éjszakát. Szerettem, ahogy a hazánkat vagy a szeretőnket szeretjük, ösztönös, mély, leküzdhetetlen szerelemmel. Szerettem minden érzékemmel, sötétbe néző szememmel, éjt szippantó szaglásommal, csendjét hallgató fülemmel, éj cirógatta egész testemmel. Mint a bagoly ami az éjszakába menekül, fekete foltként suhan át a fekete térségeken, s a végtelen feketeségtől örömittasan hallatja zengő, baljós huhogását..    A nappal fáraszt és idegesít. Nyers és lármás. Kínos minden lépés, kelletlen a mozgás, minden szó, minden gondolat fáraszt mintha egy roppant terhet vonszolnék. De napszálltakor valami kósza öröm járja át egész testemet.  Sűrűsödik az égből aláhulló nagy, puha homály: elönti a várost, elrejti ,törli a színeket, érezhetetlen érintésével átölel házat, embert, szobrot.  Ilyenkor valami, legyőzhetetlen szerelemvágy  gyullad az ereimben. Barangolok, hol a sötét külvárosokban, hol a Párizs környéki erdőkben.     Amit erősen szeretünk , végül mindig megöl.    Egyszóval, tegnap -tegnap történt?- igen, kétségkívül, hiszen nem virradt fel azóta, nem kelt fel a nap. De hát mióta tart az éjszaka? Mióta? ... Ki mondja meg? Nos, tegnap este elmentem hazulról. Nagyon szép, enyhe ,meleg idő volt. Ahogy mentem a körutak felé nézegettem a fejem felett a csillagos, fekete folyót. A körúton lobogtak a kávéházak; nevetés, nyüzsgés. A sárga fénybe mártott gesztenyefák, festett, foszforeszkáló fáknak látszottak. Elszomorított a csillogás, így tovább mentem a Bois de Boulogne-ba. Valami sajátos borzongás fogott el, valami váratlan izgalom... Soká bandukoltam. Hány óra volt, mikor visszaindultam, nem tudom. A város nyugovóra tért , s az égen nagy, fekete felhők terpeszkedtek. Most először éreztem úgy, hogy valami furcsa, új dolog fog történni. Úgy tűnt, hogy hideg lett, s hogy az éj az én szerelmes éjszakám, ránehezült a szívemre. A sugárút most elhagyatott volt. A pislákoló gázlámpákkal alig megvilágított úton lassan haladtam. Itt már senki nem járt, nem volt kivilágított kávéház, csak néhány elkésett járókelő. Két óra volt. Valami erő hajtott,valami mehetnék. Még sosem láttam ilyen sötét éjszakát. Már senki nem volt körülöttem. Nem rég még egy részeg ember kis híja, hogy belém ütközött, de már nem hallottam egyenetlenül kopogó lépteit. Most egyszerre észrevettem, hogy a gázlámpákat, mint szokás napkelte előtt eloltották. De még messzi, nagyon messzi volt a virradat. Megindultam, de már annyira nem láttam,hogy lépni tudjak. Lassan haladtam előre. Mint egy erdőben, eltévedtem. Hol lehetek? Csend volt semmi neszt nem hallottam. Kiabáltam. Senki sem válaszolt. Hangosabban kiáltoztam,de hangom tovaszállt visszhangtalanul. Elnyelte az éj, az áthatolhatatlan éjszaka. Megrémültem! Futottam az első ajtóhoz meghúztam a rézgombot, a csengő szólt a kongó kapualjban, de nem ébredt fel rá senki. Iszonyú rémület fogott el. Mi van itt Istenem? Kihalt, üres, élettelen a város. Visszaindultam. De hány óra? Elővettem az órámat... nem ketyegett... megállt. Most már semmi, semmi, egy moccanás sincs a városban, sem egy apró fénysugár - semmi.  A rakparton álltam, s jeges hűvösség szállt fel a folyó felől. Folyik-e még vajon a Szajna? Bizonyosságot akartam, megtaláltam a lépcsőt, lementem... Nem hallottam a víz sustorgását  a híd ívei alól. További lépcsőfokok... iszap... aztán víz... belemártottam a karom... folyik... folyik... hidegen... jegesen... szinte kiszáradt... szinte halott...  És jól éreztem, hogy soha többé nem lesz erőm kijönni... s hogy ott halok én is... fáradtan - fázva - éhen.

              /Maupassant