Bukott angyal
Bukott angyal
Az angyal szárnya eltörött, hallottam a fák mögött, ahogyan kérte õket: hogy ne halljanak meg, egy percet még: éljenek…
Az angyal sírt. És nincs keservesebb fájdalom. Az ordító vallomást õrjítõ volt hallanom.
Egy penészõsz, hideg, rideg fának vallotta, hogy egyenlõ lett vele, vasszívû, önzõ, buta. Mit nem emel már ég szele.
Hogy többé nem nevet, csak számolja az éveket, alantas virágok bûneit szagolja, mindenhová könnyet lopva, pedig tudja: ezt nem lehet.
Ott állt, fölnézve az égre, nézte félve, amint végre kék kapuit kitárta, s a bukott angyal, mint ember jött világra.
(Ismeretlen) |
|